1. fejezet

Sziasztok! :) Elhoztam életem első történetének első fejezetét! :D Remélem tetszeni fog, a visszajelzésekből fogom megállapítani, hogy érdemes-e folytatni. Szóval, kérlek titeket, komizzatok!:))

 Szeptember elseje, az élet vidám, mindig mosolygó legjobb barátnőmmel, Melody-val kézen fogva állunk az új iskolánk előtt ahol belekezdünk egy új életbe, hátunk mögött hagyva egy másikat. Vagyis anyám szerint a középiskola fontos része az életnek. Mel, mint mindig most is csinos volt, barna szandál volt rajta, farmercsőnadrág, fehér buggyos felső, hosszú barna szív alakú nyaklánc, hozzáillő karkötő, amiből több kis szív alakú medál lógott ki, enyhe smink, szőke hosszú göndör haját kivasalta, és egy hullámcsattal félre fogta. Igen, ő maga a boldogság, jó humorú, mosolygós, szép. Általános óta legjobb barátnők vagyunk. És, hát ott álltam én, piros converse cipőben, farmercsőnadrágban, piros ’so what?!’ feliratú pólóban, egy fehér szilikon karkötő, amire rá volt írva ’ i’m perfect ’ , hosszú egyenes barna hajam kiengedve, nem volt benne semmi, csupán néha-néha beletúrtam, amikor úgy tartotta kedvem, szemem kihúzva. Sose voltam, az a csinos fajta lány. Mel-el mindig is ellentétek voltunk. Mint kinézetben, mint ízlésben. És talán ezért olyan szoros a kapcsolatunk. Én gördeszkázok, zenélek, gitáron valamint zongorán, énekelek. Ő profi szinten táncol, megkezdve a balettől a moderntáncig, nyáron kezdett bele a teniszezésbe, szeret olvasni, és gyönyörűen rajzol.

- Hű – szólalt meg Mel – vajon milyen lesz kilencedikesnek lenni? – fordult felém.

- Nem tudom, szerintem nem lesz vészes – feleltem nevetve – menjünk be inkább és kezdjük el – tanácsoltam mosolyogva. Mel csak megvonta a vállát és bementünk.

- Jó nagy… - jegyezte meg. Igen a suli elég nagy, 2 emelet, fehér falak, könyves polcok mindenmennyiségbe, sok-sok festmény. Nem csoda, hogy New York egyik legnépszerűbb, leggazdagabb iskolája. Magán suliféleség – elmegy – mondta, és már körbe is nézett.

 Addig megnéztem a faliújságra kitűzött lapot, ami az újdiákok eligazítására segített. 2 új osztály volt, az-az az iskola 28 fővel gazdagodott, minden osztályba 14 diák jár.

- Mel! – kiabáltam utána, mire kérdőn rám nézett. Kétszer ráütöttem a karomra, hogy idő van – mindjárt 8, gyere, nem akarok első nap elkésni.

- Oké, oké – nevetgélt magában.

 Felértünk a 2. emeltre, és megálltunk az ajtó előtt, ami be volt csukva. Csak halk hangok hallatszottak. Az ajtóra nagy betűkkel fel volt írva: 9.a, O.fő: Nicolas Stott, zene és tánc szak. Megfogtam a kilincset és benyitottam. Mikor beléptünk minden szempár ránk szegeződött, az ofő is kérdőn ránk nézett.

- Ööö. Elnézést a késésért – törtem meg a csendet.

 Az ofő csak legyintett, és mondta, hogy válasszunk magunknak helyet. Körbenéztem, 3 oszlop, az első és a harmadikban 5 a középsőben 4 egyes pad. Összesen csak 4 üres hely volt, az első oszlop 2. hely, és 4. valamint a középső oszlop 2. és 4 hely. Picit hezitáltam, végül levágtam maga az első oszlop 2. helyére, Mel pedig mellém.

 Körbenéztem a termen. 2 nagy üveges szekrény, benne zeneszerzők és híresebb emberek életrajzával valamint képeivel, régi hangszerek, festmények. Az osztály zene valamint tánc tagozatos, szóval ide csak azokat vették fel, akik énekelnek, táncolnak, zenélnek.

- Még két ember hiányzik. Valaki tud róluk valamit? – kérdezte az ofő mosolyogva.

- Andy és Tyler mindjárt jönnek, az előbb írtak sms-t. – felelte a Mel mögötti srác.

- Jack… ugye? – kérdezte az ofő, mire a fiú bólintott – az iskolába telefont lehet használni, de kérlek, titeket tanórákon kapcsoljátok ki, vagy legalább némítsátok le. – mondta mosolyogva.

 A következő pillanatban, két fiú nyitott be a terembe, mind kettő magas volt, az egyiken deszkás cipő, bő farmer, és egy kék fekete csíkos póló volt, barna rövid haja szemébe lógott. A másik converse cipőben, farmernadrágban, fekete pólóban rá vett zöld kockás ingbe, sötét barna haja kuszán állt. Wow. Nos, az osztályban mindenki nézett ki valahogy. 9 fiú és 5 lány.

Az ofő csak legyintett, mire a két fiú röhögve leültek az utolsó helyekre

 Keresett valamit az osztályfőnök az asztalán, ami egyébként tele volt össze-visszadobált lapokkal.

- Nos. Először is jöjjenek az iskola szabályai. – köszörülte meg a torkát, és 10 percen át olvasta az unalmas szabályokat. A szerinte fontosakat legalább 5-ször megismételte… – Rendben. – nézet végig az osztályon, és mindenki nyitott szemmel aludt – látom megértettétek a szabályokat – mondta mosolyogva. – Szerintem az iskolát nem kell bemutatnom. A lényeg, hogy heti 5 óra tánc valamint zeneóra, ami egy időben van, így az osztály megoszlik. A zeneórába beletartozik az éneklés és a hangszer, a tanárokkal majd idővel megismerkedtek. Most pedig lediktálnám az órarendet. – kezdte a diktálást.

 Egyébként a többi 3 óra eseménytelenül telt, csak a fontosabb ünnepeket, bulikat, kirándulásokat mondta el az ofő, és a szekrényeinket választottuk ki, valamint ideadta a hozzájáró kódot. Aztán csak egy ’foglaljátok el magatokat csendbe’ mondattal azt csináltunk, amit akartunk. Annyira nem nagyon ismerkedtem az osztályból.

 Órák után (4 osztályfőnöki volt mindössze) Mel-el siettünk haza. Mikor beléptem a házba, anyu szó szerint elém ugrott:

- Na, milyen volt az első nap? – kérdezte tök izgatottan.

- Nem volt semmi érdekes, az ofő jó fej, az osztálytársaimmal nem nagyon beszélgettem, az órarend elég nehéznek tűnik, a holnapi zeneórára vagyok kíváncsi. – feleltem unottan – egyébként nem volt gáz.

- Értem. Apád későn jön haza… dolgozik… – dünnyögte anyu. Nos, igen… Apu cégvezető, így általában mindig későn jön haza, és korán megy el. Nem nagyon szokott itthon lenni…

- Ó, értem – mondtam, és magamra erőltettem egy mosolyt – fent leszek.

 Mikor beértem a szobámba levágtam magam az ágyra, és a laptopomat bekapcsoltam. Mikor bejelentkeztem, felnéztem facebookra. 5 ember jelölt be. Érdekes, egyiket se ismertem, nem volt egy közös ismerősünk se, csak annyi volt a közös bennünk, hogy egy suliba járunk. Még mindig összeráncolt szemöldökkel néztem a képeit az egyik lánynak, hogy hátha felismerem látásból (egyébként semmi) amikor megcsörrent az Iphone-m.

- Szia, Bébi. – szólalt bele Ben, a barátom. Pár hónapja ismertem meg, egy gördeszka pályára járunk, először csak haveri szinten volt a kapcsolatunk, utána meg csak jöttek magától a dolgok.

- Ma a pályán? – kérdeztem.

- Á. Pont azért hívlak nem jó ma nekem. De ha lemész ott lesz Marcus – mondta – de most leteszem, később hívlak. – mondta mire kinyomtam.

 A telefont dühösen az ágyra csaptam. Mostanában sose ér rá, mindig valami kifogással jön nekem.

 Ennek ellenére lementem a pályára egyedül, és amikor oda értem köszöntem a többieknek. Mindenki ott volt, a telegrafitizett pályán, néhányan trükköztek a csöveken, valaki szerelte a deszkáját, vagy beszélgettek.

- Miért nem ér rá ma Ben? – kérdeztem összehúzott szemekkel Marcus-tól, az-az a legjobb barátjától.

- Ööö. Fogalmam sincs. Biztos tanul – röhögött – de most komolyan. Ha nem ér rá, nem ér rá. Hazudott már neked valaha? – kérdezte mosolyogva.

- Ja, nem… - mondtam számat húzva.

- Hé. Ezek meg kicsodák?! – kérdezte Marcus. Elég dühösnek tűnt. Na, ja. Ha új srácok érkeznek a pályára (leginkább én vagyok egyedül lány) sose nézik jó szemmel.
 Megfordultam, hogy megnézzem kire lett olyan pipa Marcus, mire leesett az állam…